Az az érzésem, hogy a régi rítusú szentmise adott egy olyan pótolhatatlan erőforrást, ami a papoknak segített a krisztusi hivatásukban maradni a legnagyobb nehézségek közepette is. Ezt az erőforrást elvették. Belső infókból tudom, (több helyről is), hogy a kispapok nagy része vonzódik a tradícióhoz, csak hát ez tiltott lett.
Egy bizonyos egyházmegyében élt egy nagyon népszerű szerzetes-pap, aki régi rítusban is misézett. A kispapok gyűltek köré, és szomjazva itták magukba a régi lelkiséget, míg a terület új érseke ezt nem nézte jó szemmel és áthelyeztette a szerzetes-papot egy messzi rendházba.
Nemcsak papok kerülnek ilyen helyzetbe, hanem elkötelezett világiak is. Egykor hűséges testvér vadházasságra lép, elkezd pszihologizálni, elkezd egy újfajta hitvallást hírdetni...
Jellemző ez az irányultság a "lelkiségi" lelkieskedő mozgalmakra. Előbb utóbb az egyén kerül a középpontba úgy, hogy közben azt hiszi, hogy Krisztus szolgálatában áll, pedig a saját egóját szolgálja. Nem vádolok senkit, hiszen, ahogyan az egyik ortodox pópa mondta viccesen (neki címezte a nagynénje), "nagyon hülye vagy, de szeretem benned, hogy keresel". Számomra furcsa, hogy az Egyház tanítása teljesen világos és elégséges, mégis erről a létező tanításról nem akar sem a klérus, sem a hívők tudomást venni. Folyamatos az agyalás, értelmezés, keretbehelyezés, nézőpontkeresés. És ennyi elég is ahhoz, hogy végül eltévedjen a kereső. A nagy verejtékszagú akarásnak mindig nyögés a vége – ahogy szokták mondani.
Régebbi írás, természetesen ma is aktuális. Az "eredeti" szerző – tudtommal – eltávolította/törölte a blogot. Nem tudom, hogy ma is ebben a formában látná-e a dolgokat. Ettől függetlenül nagyon jó írás volt, sőt több írása is igen tisztának hatott akkoriban.